Óóóó, de régen is blogoltammm~ nethiány, csúnya nethiány!
Aúúúú, csúnya ember!
Sok volt a Stephen King.
A cím is innen jött. Nick annyira elragadó karakter, muszáj volt írnom az életéről egy ficet.
Kicsit depresszív, kicsit megakarokdögleni-feelingű. De tőlem ez megszokható.
Nick Andrews átlagos fiú volt, cérnavékony testtel, hirtelenszőke
hajjal és kék szemekkel. Az arca gyerekként pattanásos volt, mint minden
tinédzsernek; de mégis nagy népszerűségnek örvendett különlegesen hatalmas
szíve miatt. Áradt belőle a jóság, a szeretet; mindenkit barátjának fogadott,
és ha tehette, ott segített, ahol tudott. Bár a korosztályából kevés lányt és
fiút tudhatott a barátjának, a felnőttek viszont kedvelték, és babusgatták.
Ezzel próbálta pótolni a szüleitől hiányolt szeretetet, próbálta megtölteni a
szívében tátongó űrt.
Nevelőotthonban élte az életét, mert a szülei elpazarolták a pénzt, és képtelenek voltak róla gondoskodni. Ütlegeléseik nyomai mindig meglátszottak a fiú testén, véraláfutások százai sötétlettek a bőrén, az orra pedig különös ívet vett fel egy kisebb családi csetepaté után. Az édesapja hirtelen haragú volt, míg az édesanyja csak akkor veszítette el a fejét, amikor ivott. A tanárok sosem vették észre, ha Nicket bántalmazták; egy testnevelésórán mégis egy osztálytársa vette észre a fojtogatás eltéveszthetetlen jeleit.
Nick nyakán különös kék-lila zúzódások voltak, egy ember kezének ujjai hagyták ott a nyomaikat, és a bordái alatt hatalmas vágás éktelenkedett.
Nick kapkodva vette magára a felsőjét, amikor a társa hápogni kezdett a rémülettől. A seb már nem vérzett, bár dühödtvörössé gyulladt.
Másnap a testnevelés tanár ott állt az Andrews család házának kapuja előtt, idegesen toporogva, zakóban, nyakkendővel a nyakában, amit Nick édesapja szűkszavúan csak így hívott: nyakkígyó.
Az édesanya, Marla feldúltan rohant ki, derekára kötényke csavarva, jobb kezében merőkanalat lóbált, és kiáltozott.
- Hagyják békén a fiamat! Takarodjon innen, maga fajankó! Semmi köze hozzánk! - A tanár meghökkenve bámult a dühös nőre, és két lépést hátrált a kaputól. Nem szólt egy szót sem, csak a béke jeléül feltette a kezeit.
Nick félénken nézett ki az ablakon, majd kisántikált a teraszra. A jobb lába aggasztóan feldagadt, és csak vonszolni volt képes maga után. A szeme alatt sötétlila ökölnyom virított. Ennek láttán a tanár - mr. Morgan - bekopogtatott a mellette várakozó autó ablakán, mire egy szigorú arcú férfi szállt ki a kocsiból. Mellén összefonta a karjait, az ajkait vonallá préselte és villámló szemekkel meredt a kígyót-békát üvöltöző asszonyra.
A házból ekkor robbant ki az édesapa, félrelökve sántikáló fiát, aki ettől a földre zuhant, és fájdalmában felkiáltott.
Marla rémülten nézett hátra a válla fölött. Pupillája kitágult a félelemtől.
- Ne, Jonas! Ne! - sikoltotta, és megpróbálta lefogni fújtató férjét. Jonas a bal kezében egy üres sörösüveget szorongatott, baljósan felemelve, és azzal fenyegetőzött, hogy itt helyben kitöri mr. Morgan nyakát a saját két kezével. A tanár mellett álló férfi közel lépett a kapuhoz, és fojtott hangon így szólt:
- Ha ezt megteszi, egyenesen a sittre juttatom. - Jonas megtorpant, halántékán kidudorodott egy ér. Marla szorosan átölelte férjét, aki erre egy dühödt mozdulattal a sötétvörös hajba markolt, hátrarántotta a nő fejét, és félrelódította őt. Az asszony elvágódott, azután felkönyökölt, és növekvő iszonyattal figyelte a repülő sörösüveget. Az üvegpalack hatalmasat csattanva robbant ezer apró szilánkra mr. Morgan magas homlokán, a bőrébe harapva, húsig, és a vér azonnal kispriccelt a nyílt sebből. A tanár ájultan esett össze, a haragvó férj pedig feltépte az alacsony kaput, és ledöntötte lábról a másik férfit. Eszméletlenre verte őt, majd ráköpött a kocsi motorháztetejére. A szomszédok félve húzták el a függönyöket, és beparancsolták a játszadozó gyerekeket az udvarról. Nick sírva fakadt, és megpróbált besietni a házba. Az édesapja felé fordult, vérben forgó szemekkel megindult érte, és odaérte után szőke hajába markolt. Felemelte a fiú fejét, és kétszer megpofozta.
Nick ezután nem emlékezett semmire. Az ütések erősek voltak, mély nyomot szakítva a lelkébe, a szívéből kiszívva a szülei iránt érzett feltétlen szeretetet. Akkor veszítette el minden érzését vérszerinti családtagjai iránt.
A következő napon három szociális munkás jelent meg a kapu előtt, idegesen csengetve. Jonas kirohant, de nem jutott messzire. Két rendőr lépett elő a gyermekmentők alakja mögül, felvillantva jelvényüket, és határozottan megszólították őt:
- Nicholas Andrews velünk jön, nincs vita! - Jonas hápogott a felháborodottságtól, azután besietett. Dühösen dobálta egyetlen gyermekének holmijait egy elnyűtt bőröndbe, azután a fia kezébe adta.
- Takarodj a házamból, te hűtlen szarházi. - Az arca eltorzult a fékevesztett haragtól. Nick engedelmesen fejet hajtott, és az öröm könnyei csordultak végig az arcán.
A mentőket előző délután egy aggódó szomszéd hívta, és a gyermekvédelmiseket az édesanya nővére értesítette.
Nick boldog volt, hogy kikerült a börtönből.
Nem sokat beszélt, szótlan fiú volt, aki lelkileg megtört, és testén sokezer seb bizonyította az amúgy is világos feltételezéseket: a gyermek fizikailag bántalmazva volt, és gyermekdepresszióban szenvedett.
Nick ekkor tizenegy éves volt.
Az osztályából alig négyen látogatták gyakrabban, vittek neki ajándékokat, vitték a szeretetet. A gyermekpszichológusok csak nagy nehézségek árán voltak képesek összefoltozni a lélek gyötrelmének eredményeit, és Nick éveken át magában hordozta a fájdalmat.
Végül adoptálták őt, küzdöttek érte. A Williams család foggal-körömmel magának akarta tudni a fiút, és végül sikerült megnyerniük a harcot.
Az elvesztegetett évek bepótolásra kerültek, és Nick ismét boldog volt.
Ahogy teltek az évek, Nick sebei begyógyultak, mind testileg, mind lelkileg egészségessé lett. Csontsovány, összevert teste kivirult, némi párna is felkúszott törékeny csontjaira, és a kellemes családi sétáknak köszönhetően megpuhult izmai kiduzzadtak.
Szavait is visszanyerte, megnyílt mostohaszülei előtt, egyre folyékonyabban, egyre gyakrabban beszélt, és szemei ismét csillogni kezdtek.
Felnőtt. Kiröppent a családi fészekből, maga mögött hagyva mindent, egy érzékeny búcsú képében pedig lezárta a múltat. Nevelőszüleinek csókkal mondott köszönetet mindenért, amit érte tettek. Nevelőanyja boldog könnyeket hullatott, míg nevelőapja szeme kivörösödött a visszafojtott sírástól. Mosolyogva csókolták Nicket arcon, azután elengedték a kezét.
Nick megismerte Sarah-t. A nő először félt tőle, de ahogy Nick szelíden udvarolt, a szív felengedett, az angyalok ujjongtak. Három év együttlét után döntöttek úgy, hogy ideje összekötnük hivatalosan is az életüket; Sarah gyermeket várt, Nick véréből származót, és a pár boldog volt. Nick soha sem volt még ennél boldogabb.
A házasság megköttetése azon a napon történt, mikor Sarah-ban megkezdőtött a szülés bonyolult folyamata: vagyis augusztus huszonhatodikán.
Nick sírva fakadt, amikor Sarah világra hozta közös gyermeküket. Remegve vette a karjaiba az apró fiúcskát, könnyei a gyermek pihehajjal borított fejecskéjére peregtek. Sarah melegen, fáradtan mosolyogva nézte kettőjüket, azután visszavette magához a csöppséget. Nick felesége kezét szorongatva gyönyörködött benne, még mindig szipogva, szabad kézfejével törölgetve az arcát, és egyre csak hajtogatta:
- Annyira gyönyörű, szép, olyan, mint te, Sarah-m... - A hangja minduntalan elcsuklott a meghatottságtól. Megfogadta, hogy soha sem fogja bántalmazni egyszem gyermekét.
A fiúnak a Daniel nevet adták, és pár hét múlva hazamehettek. Amíg Sarah-t megfigyelésen bent tartották, Nick mellette volt, vigyázta őt, óvta minden mozdulatát, és közösen csodálták apró fiukat.
Hónapok teltek el. Hat csodálatos hónapot tölthettek el boldog házasságban, a gyermek cseperedett, pirospozsgás arca mindig mosolyra görbítette Nick száját.
Éjszaka volt. Csillagfényes, hold világította éjszaka, mely az eljövendő halál édeskés illatától volt nehéz. A család békésen aludt, Nick kivételével: aki rosszul érezte magát, a gyomra görcsbe rándult, és a szíve vadul kalapált. Két bögre kávén volt már túl, amikor meghallotta a sikolyt. Az ereiben meghűlt a vér, és egy pillanatig cselekvésre képtelenül, földbe gyökerezett lábakkal állt a konyhában. A következő sikoltásnál az adrenalin felszökött a testében, dübörögve, rohanva, elporlasztva a gátlásokat és a félelem kapuit. Elrúgta magát, szinte orra bukva rohant fel a lépcsőn, ellökve magát a falaktól, és berontott a közös szobájukba. Egy pillanatra megtorpant az ajtóban, és az arcára kiült a végtelen rettenet. A franciaágy mellett egy talpig feketébe öltözött férfi állt, felemelt jobb kezében bíbor vértől csöpögő kést tartott, és a matracon ott feküdt az asszony, akit Nick halálosan szeretett, akinek a vére megfestette a hófehér paplant, kioltott életének halovány fénye még ott lebegett felette. A betörő arcán eszelős kifejezés ült. Szemei már-már kifordultak, és szája gyilkos vigyorra húzódott. Zsebei a család ékszereitől voltak duzzadtak, nehézkesek. Nick nem habozott. Könnytől párás szemmel, dühödt és elkeseredett ordítással vetette magát a betörőre.
- Megölted! Megölted Sarah-t! - bömbölte, és a földre döntötte a gyilkost. Kezeit a férfi nyakára kulcsolta, és fojtogatni kezdte. Agyára vörös fátyol ereszkedett. Fülében ott dübörgött a vér eszelős áramlata.
A gyereksírás - sikoltás - csak nehezen hatolt el a tudatáig. Nick izmai ellazultak. A férfi felnézett, szemeiből könnyek potyogtak, és szaggatott mozdulatokkal állt föl a pillanatnyi sokkos állapotban lévő betörőről. Elindult az ajtóig, majd mikor ismét felhangzott a hisztérikus halálsikoly, rohanni kezdett. Végig a folyosón, a feltúrt szőnyegen át, és az ajtófélfába kapaszkodott, hogy a lendület ne vigye tovább. A gyerekszobában újabb feketeruhás férfi állt, kezében valami tompa végű tárgy, melyről már csöpögött a vér. A gyermek - Daniel!! - halkan, erőtlenül sírt, fogyó ereje elapasztotta a hangját. A betörő cinkosa erőtlenül tartotta a fegyvert. Maszk nélküli arcáról fájdalom sugárzott, és apró könnycseppek gurultak alá az álláig. Másik kezében pisztolyt tartott, amit most Nickre szegezett. A közeledő Nickre, akinek szíve hirtelen kiüresedett, az agyát tépték az emlékek, a gondolatok és a fájdalom. A lelke lángolt, perzselődött és emésztette a testét. A szemeiben düh és gyász egyvelege parázslott. Nyakán ér dagadozott, és ajkai vonallá préselődtek.
Lassan, vontatottan közeledett a kegyelmes betörő felé, aki továbbra is rá szegezte a pisztolyt, a kakast hátrahúzva, ujját a ravaszra helyezve.
- Ne közelítsen - suttogta. Nick nem hallott, nem látott; csak az ösztönök irányították, a kezét, a lábait.
Mikor másfél méteres közelségbe ért, lepillantott a kiságyba. A látványtól keservesen felzokogott, felordított, és dühösen vetette magát a gyerekgyilkosra. A pisztoly csöve a bal vállába nyomódott, és az égető fájdalom végigcikázott a férfi egész testén. A golyó belefúródott a húsba, és hátul kisuhant, a falba csapódott és szilánkokra robbant. Nick sírt a fájdalomtól, ködfátylán át figyelte saját kapkodó mozdulatait, ahogy kicsavarta a betörő kezéből a tárgyat, mely ellobbantotta a hat hónapos Daniel életének lángját, és halálos csapásra emelte a karját. A betörő szorosan lehunyt szemekkel várta a végső csapást. Nick válla megereszkedett, izmai ellazultak, és tekintete elhomályosult. Testéből tovaillant az erő, és a földre zuhant. Zokogva terült el, felesége nevét ismételgetve, fel-felcsukolva ejtette ki a gyermekük nevét. A betörő ezalatt talpra küzdötte magát, és kibotorkált a folyosóra, a vezetékes telefonhoz támolygott, és felemelte a kagylót. Tárcsázta a rendőrök számát, azután a falnak dőlt, és lecsúszott a földre. A ház Nick keserves zokogásától volt visszhangos.
Percekkel később a rendőrök szirénázó, villogó autói lefékeztek, és kommandósok is érkeztek. Berontottak az ajtón, feldübörögtek a lépcsőkön, és a félig ájult betörőt összevakarták a padlóról, bilincsre verték, míg a másik, a kegyelemőr pedig magától lesétált velük az autókhoz. Nick összetörve feküdt a szőnyegen, saját vérében kuporogva, könnyáztatta arccal.
Az emlékképek sokáig kísérték őt. Talán évekig is eltartott volna, ha éjszaka nem kezdődnek el a különös jelenségek.
Nick nyugtalanul forgolódott az ágyban, két réteg takaró alatt, izzadságtól nyirkos homlokkal, csatakos hajjal. Lezárt szemei mögött ott peregtek a halál éjszakájának képei. Végül felébredt, és a plafont kezdte el nézni. Arcán kétszer végigfuttatta érdes tenyerét, a hajába túrt öt ujjal és sóhajtott. Szemeibe könnyek gyűltek.
A takaró átnedvesedett. Kiemelte alóla a kezeit, amelyeket vér borított. A szíve meglódult, légzése felgyorsult. Sietve hajtogatta le magáról a takarót, melynek belső része csúszott a rengeteg vértől. Rémületében szűkölve ugrott ki az ágyból, felkattintotta a villanyt.
A vér eltűnt. Rémálom képe volt csupán. Nick hullámzó mellkassal bámulta az ágyat, azután ismét meggyűrte az arcát, majd visszafeküdt.
Az oldalára fordult, mikor megpillantotta halott felesége képét, vérrel maszatolt arcát. Megrémült, és reflexből takarta el a szemét. Magában húszig elszámolt, azután kilesett keze mögül. A jelenés eltűnt.
Már nem tudott visszaaludni. Úgy döntött, lemegy kávét inni.
Az összetört berendezési tárgyakat azóta kicserélte, a falakról letépett tapétákat újakkal fedte be, de a gyilkolás emlékeit így se tudta hiánytalanul eltüntetni. Lelépkedett a nyikorgó falépcsőkön, átvágott a nappalin, ahol kartondobozokba gyűjtve hevertek a felesége és közös gyermekük holmijai.
Nick megállt, lassú mozdulattal nézett hátra a válla fölött. Arcán ismét végiggurultak a könnycseppek, mint megannyiszor már a hónapok során, melyek elteltek az éjszaka után. Minden egyes este, rituálészerűen megnézte a játékokat, ruhákat, és önmagát próbálta velük gyógyítani. Felidézte az együtt töltött boldog időket, és a fájdalmak képeit kizárta az elméjéből.
- Daniel - suttogta, amint kinyitotta a kisfiú dobozát, előhúzta a kedvenc plüssmackóját. Nézegette, azután magához szorította, és halkan szipogott. Visszatette a játékot, még utoljára végighúzta a mackó orrának ívén a mutatóujját, majd lezárta a dobozt. A mellette lévő babaszék ringatózásba kezdett. Halk altatódal hangzott fel, mint akkor, amikor Danielt beleültették régen, hogy napi hisztijéből lenyugodhasson, és elpilledjék. Nick arca megrándult, és az elfojtott sírástól elszoruló torokkal lépett oda a hintaszékhez, megérintette, és megtorpantotta. Visszament Daniel dobozához.
Gyereksírást hallott. Lélegzete elállt; Nick fülelt, és rémülten nyitotta fel újra a kartont, egészen a mélyéig hatolt a kezével, mindent kikotort, míg végül megtalálta a bébifont. Az apró, maroknyi rádió gyerekhangon sírt, keservesen és fájdalmasan, mint azon az estén, amikor a betörők mészároltak. Nick a markába zárta a bébifont, és úgy döntött, fölmegy az emeletre, belép a gyerekszobába, és ismét összetör lelkileg.
Gyanakodva lépdelt fel a lépcsőfokokon, végigment a folyosón, és csendben benyitott a gyerekszobába. Tudta, hogy egy teremtett lélek sincs már rajta kívül ebben a házban, de mégis... Mégis, reménykedett benne, hogy egészen idáig csak álmodott, és az ágyában ott feküdt Sarah, épen, egészségesen és legfőképpen gyönyörűen. Sarkon fordult, és fél lábbal már a folyosón állt, mikor a bébifon ismét felsírt. Gyomra görcsbe rándult, és lenézett a marokrádióra. Visszafordult.
A kiságyból vér szivárgott. Tengernyi vér, pont annyi, amennyi azon az éjszakán. Nick felnyögött fájdalmában, és lassan, reszketeg lábakkal megindult a kiságy felé. Megállt felette, beletekintett, és egész testét elborította a gyász.
A gyermekágy üres volt, bár a még benne hagyott takaró csücske félre volt hajtva, és a kedvenc plüssmackó ott hevert rajta. Nick keserves sírásra fakadt, és térdre rogyott a kiságy mellett. Válla rázkódott a zokogástól, arcát a tenyerébe temette, a feleségét és gyermekét szólongatta.
Nem sokkal később megnyugodva tért vissza a saját szobájába, ezt az egész éjszakai látomást a túlzott kávéfogyasztásnak tudta be, és talán a romlott pizzának, amit a hűtőben talált.
Amint elhelyezkedett az ágyában, a nyakáig húzta a takarót, és lehunyta a sírástól duzzadt szemeit.
Hideg fuvallat süvített keresztül a szobán. Az ablak előtt egy vékony, kecses, hálóingbe öltözött nő alakja jelent meg. Nick nevét ejtette ki a száján. Nick felpillantott rá, félig felkönyökölt, és most már semleges arccal nézte valaha volt feleségét.
- Álmodsz, Nick - súgta a jelenés. - De ez attól még a valóság.
- Sarah... - Nick hangja suttogássá halkult.
- Nem a feleséged vagyok, Nick - felelte a jelenés, kezei ernyedten lógtak az oldala mellett. - Hanem angyal.
Nickben felcsapott a a hitetlenség keserű lángja.
- Angyal? - lehelte megrebbenő szempillákkal.
- A nevem Lucifer. - A jelenés mosolya halovány volt, szinte áttetsző.
- Persze. Hogyne... Megtennéd nekem, Sátán, hogy figyelmeztetsz, hogy ne igyak lefekvés előtt? - kérdezte Nick elkeseredettségből átcsapó halvány dühvel a szavaiban. A szellemalak mosolygott.
- Te különleges vagy, Nick - mondta. - Nagyon kevés olyan ember van, mint te.
- Tényleg?
- Porhüvely vagy. Méghozzá nagyon erős.
- És ez mit jelent? - Nick cinikus volt, csalódott és egyben dühös. Az érzelmek ezen egyvelege mégsem ült ki az arcára, mint a legtöbb embernél.
- Át kell nekem adnod az agyad, és a tested. - Pillanatnyi csend ereszkedett a szobára. - Igazából - folytatta Lucifer -, valószínűleg kellemetlen lesz. De szükséges.
Nick félárbocra eresztett szemhéjakkal nézett az alakra, majd szárazon így szólt:
- Jó, nézd. Ha nem bánod, akkor most inkább felébrednék.
- Mondtam. Ez a valóság. - Lucifer hangja komoly volt. - Ne félj! Ez nem kényszer. Csak, ha beleegyezel. - A Sarah alakjában tetszelgő valami leült Nick mellé az ágyra.
- Tegyük fel, hogy ez valóság - de nem az -, de tegyük fel - kezdte Nick. - Miért egyeznék bele?
- Ti, emberek, félreértetek - ejtette a nőalak a szavakat. - Sátánnak, és Ördögnek hívtok. Tudod, mit vétettem? - Nick a fejét rázta.
- Túlságosan szerettem Istent - válaszolta meg a saját kérdését Lucifer. - És Ő ezért elárult. Büntetett. Ahogy téged is.
Miért?
- Elvégre, hogy nézhette tétlenül - ütötte tovább a vasat a jelenés -, hogy betörnek hozzád, és leölik a családodat álmukban?
Nick arca megvonaglott egy pillanatra, a férfi a saját ajkát rágcsálta, küzdött az újból feltörekvő könnyekkel. Megpróbálta lenyelni őket.
- Két lehetséges válasz van - kezdett bele ismét az alak. - Vagy szadista... vagy nem érdekli. - A hangja könyörtelenné keményedett. Nick feldühödve emelte rá tekintetét, majd ismét lepillantott a földre.
- Dühös vagy - jelentette ki Lucifer. - Minden joggal vagy az. Én is az vagyok. Ezért akarom megkeresni, és felelősségre vonni. Attól, hogy Ő teremtett, még nem játszadozhat velünk. - Szavai dühösen csengtek, kongtak a szobában, minden egyes kiejtett szó újabb és újabb sebet szakított fel Nick agyongyötört lelkén.
- Ha segítek - kezdte -, vissza tudod hozni a családomat? - Apró könnycsepp gurult végig az arcán. Lucifer arca sajnálkozó kifejezést öltött.
- Sajnálom - mondta. - Nem. De majdnem olyan jó lesz.
Nick reményvesztetten nézett rá, azután ismét elfordította a tekintetét.
- Isten tette ezt veled, Nick - bizonygatta a jelenés. - Én igazságot szolgáltatok. Békét.
- Honnan tudjam, hogy nem hazudsz? - kérdezte a férfi nagyot nyelve.
- Mert a közhiedelemmel ellentétben nem szokásom - felelte a szellemalak. - Nem vagyok rászorulva.
- De másra igen. - Tekintetét Nickébe fúrta, ezzel is győzködve őt a végső kijelentésre. - Rád.
Nick Andrews egy pillanatig habozott. Pillantását körbehordozta a szobán, majd figyelme az alakon megállapodott.
- Nick, igent kell mondanod - kérlelte a jelenés. Nick szemei előtt megjelentek a mai este emlékei: ahogy a babaszék ringatózni kezd, ahogy a bébifon felsír, ahogy a kiságyból vér ömlik.
- Akkor "igen" - nézett rá végül a jelenésre. A szobában hirtelen fény gyúlt, vakító, tiszta fény, és a levegő zúgott, sípolt és vibrált. Nick testéből kifutott az erő, mégis sikerült ülve maradnia, amikor Lucifer belé szállt.
Ezentúl én irányítalak, visszhangzott végig a férfi gondolatai között Lucifer érdes hangja. Nick megrémült, és hadakozni próbált. Erőtlen szárnycsapások voltak csupán; Lucifer egyetlen apró rezdüléssel elhallgattatta a sikoltozó Nicket, és elégedetten nyújtózkodott újdonsült porhüvelyében. Az emlékek megrohanták, és Nick nyüszített a fájdalomtól.
Elég, elég, elég!!, ordította, és megpróbálta rátapasztani a szemeire a tenyerét. De Lucifer nem hagyta. Érdeklődve tanulmányozta a gazdatest memóriáját, az elméjét és annak képeit. Tettetett sajnálkozással tekintett a szánalmasan kuporgó Nick tudatára, azután fanyarul felnevetett.
Szegény, árva kis lélek, icipici Nick, gügyögte, és megcsipkedte a tudat arcát. Nick utálkozva köpött feléje, és megpróbált viaskodni vele. Gyenge ütései bolhacsípések voltak Lucifer erejéhez képest. Az arkangyal - a Fényhozó - mutatóujját az ajkai elé emelte, csendre intve a hisztérikusan küzdő Nicket, azután a tenyerével befogta a férfi tudatának száját.
Csendesebben, fiam. Így nem lehet koncentrálni, mormolta. Újabbat nyújtózott, megroppantotta a csontjait, és felöltözött.
Kiállt a teraszra, letekintett az alant elterülő, szunnyadó városra, és elégedetten csettintett a nyelvével.
Lesz mit lerombolnom, amikor Mihállyal küzdök majd.
Nevelőotthonban élte az életét, mert a szülei elpazarolták a pénzt, és képtelenek voltak róla gondoskodni. Ütlegeléseik nyomai mindig meglátszottak a fiú testén, véraláfutások százai sötétlettek a bőrén, az orra pedig különös ívet vett fel egy kisebb családi csetepaté után. Az édesapja hirtelen haragú volt, míg az édesanyja csak akkor veszítette el a fejét, amikor ivott. A tanárok sosem vették észre, ha Nicket bántalmazták; egy testnevelésórán mégis egy osztálytársa vette észre a fojtogatás eltéveszthetetlen jeleit.
Nick nyakán különös kék-lila zúzódások voltak, egy ember kezének ujjai hagyták ott a nyomaikat, és a bordái alatt hatalmas vágás éktelenkedett.
Nick kapkodva vette magára a felsőjét, amikor a társa hápogni kezdett a rémülettől. A seb már nem vérzett, bár dühödtvörössé gyulladt.
Másnap a testnevelés tanár ott állt az Andrews család házának kapuja előtt, idegesen toporogva, zakóban, nyakkendővel a nyakában, amit Nick édesapja szűkszavúan csak így hívott: nyakkígyó.
Az édesanya, Marla feldúltan rohant ki, derekára kötényke csavarva, jobb kezében merőkanalat lóbált, és kiáltozott.
- Hagyják békén a fiamat! Takarodjon innen, maga fajankó! Semmi köze hozzánk! - A tanár meghökkenve bámult a dühös nőre, és két lépést hátrált a kaputól. Nem szólt egy szót sem, csak a béke jeléül feltette a kezeit.
Nick félénken nézett ki az ablakon, majd kisántikált a teraszra. A jobb lába aggasztóan feldagadt, és csak vonszolni volt képes maga után. A szeme alatt sötétlila ökölnyom virított. Ennek láttán a tanár - mr. Morgan - bekopogtatott a mellette várakozó autó ablakán, mire egy szigorú arcú férfi szállt ki a kocsiból. Mellén összefonta a karjait, az ajkait vonallá préselte és villámló szemekkel meredt a kígyót-békát üvöltöző asszonyra.
A házból ekkor robbant ki az édesapa, félrelökve sántikáló fiát, aki ettől a földre zuhant, és fájdalmában felkiáltott.
Marla rémülten nézett hátra a válla fölött. Pupillája kitágult a félelemtől.
- Ne, Jonas! Ne! - sikoltotta, és megpróbálta lefogni fújtató férjét. Jonas a bal kezében egy üres sörösüveget szorongatott, baljósan felemelve, és azzal fenyegetőzött, hogy itt helyben kitöri mr. Morgan nyakát a saját két kezével. A tanár mellett álló férfi közel lépett a kapuhoz, és fojtott hangon így szólt:
- Ha ezt megteszi, egyenesen a sittre juttatom. - Jonas megtorpant, halántékán kidudorodott egy ér. Marla szorosan átölelte férjét, aki erre egy dühödt mozdulattal a sötétvörös hajba markolt, hátrarántotta a nő fejét, és félrelódította őt. Az asszony elvágódott, azután felkönyökölt, és növekvő iszonyattal figyelte a repülő sörösüveget. Az üvegpalack hatalmasat csattanva robbant ezer apró szilánkra mr. Morgan magas homlokán, a bőrébe harapva, húsig, és a vér azonnal kispriccelt a nyílt sebből. A tanár ájultan esett össze, a haragvó férj pedig feltépte az alacsony kaput, és ledöntötte lábról a másik férfit. Eszméletlenre verte őt, majd ráköpött a kocsi motorháztetejére. A szomszédok félve húzták el a függönyöket, és beparancsolták a játszadozó gyerekeket az udvarról. Nick sírva fakadt, és megpróbált besietni a házba. Az édesapja felé fordult, vérben forgó szemekkel megindult érte, és odaérte után szőke hajába markolt. Felemelte a fiú fejét, és kétszer megpofozta.
Nick ezután nem emlékezett semmire. Az ütések erősek voltak, mély nyomot szakítva a lelkébe, a szívéből kiszívva a szülei iránt érzett feltétlen szeretetet. Akkor veszítette el minden érzését vérszerinti családtagjai iránt.
A következő napon három szociális munkás jelent meg a kapu előtt, idegesen csengetve. Jonas kirohant, de nem jutott messzire. Két rendőr lépett elő a gyermekmentők alakja mögül, felvillantva jelvényüket, és határozottan megszólították őt:
- Nicholas Andrews velünk jön, nincs vita! - Jonas hápogott a felháborodottságtól, azután besietett. Dühösen dobálta egyetlen gyermekének holmijait egy elnyűtt bőröndbe, azután a fia kezébe adta.
- Takarodj a házamból, te hűtlen szarházi. - Az arca eltorzult a fékevesztett haragtól. Nick engedelmesen fejet hajtott, és az öröm könnyei csordultak végig az arcán.
A mentőket előző délután egy aggódó szomszéd hívta, és a gyermekvédelmiseket az édesanya nővére értesítette.
Nick boldog volt, hogy kikerült a börtönből.
Nem sokat beszélt, szótlan fiú volt, aki lelkileg megtört, és testén sokezer seb bizonyította az amúgy is világos feltételezéseket: a gyermek fizikailag bántalmazva volt, és gyermekdepresszióban szenvedett.
Nick ekkor tizenegy éves volt.
Az osztályából alig négyen látogatták gyakrabban, vittek neki ajándékokat, vitték a szeretetet. A gyermekpszichológusok csak nagy nehézségek árán voltak képesek összefoltozni a lélek gyötrelmének eredményeit, és Nick éveken át magában hordozta a fájdalmat.
Végül adoptálták őt, küzdöttek érte. A Williams család foggal-körömmel magának akarta tudni a fiút, és végül sikerült megnyerniük a harcot.
Az elvesztegetett évek bepótolásra kerültek, és Nick ismét boldog volt.
Ahogy teltek az évek, Nick sebei begyógyultak, mind testileg, mind lelkileg egészségessé lett. Csontsovány, összevert teste kivirult, némi párna is felkúszott törékeny csontjaira, és a kellemes családi sétáknak köszönhetően megpuhult izmai kiduzzadtak.
Szavait is visszanyerte, megnyílt mostohaszülei előtt, egyre folyékonyabban, egyre gyakrabban beszélt, és szemei ismét csillogni kezdtek.
Felnőtt. Kiröppent a családi fészekből, maga mögött hagyva mindent, egy érzékeny búcsú képében pedig lezárta a múltat. Nevelőszüleinek csókkal mondott köszönetet mindenért, amit érte tettek. Nevelőanyja boldog könnyeket hullatott, míg nevelőapja szeme kivörösödött a visszafojtott sírástól. Mosolyogva csókolták Nicket arcon, azután elengedték a kezét.
Nick megismerte Sarah-t. A nő először félt tőle, de ahogy Nick szelíden udvarolt, a szív felengedett, az angyalok ujjongtak. Három év együttlét után döntöttek úgy, hogy ideje összekötnük hivatalosan is az életüket; Sarah gyermeket várt, Nick véréből származót, és a pár boldog volt. Nick soha sem volt még ennél boldogabb.
A házasság megköttetése azon a napon történt, mikor Sarah-ban megkezdőtött a szülés bonyolult folyamata: vagyis augusztus huszonhatodikán.
Nick sírva fakadt, amikor Sarah világra hozta közös gyermeküket. Remegve vette a karjaiba az apró fiúcskát, könnyei a gyermek pihehajjal borított fejecskéjére peregtek. Sarah melegen, fáradtan mosolyogva nézte kettőjüket, azután visszavette magához a csöppséget. Nick felesége kezét szorongatva gyönyörködött benne, még mindig szipogva, szabad kézfejével törölgetve az arcát, és egyre csak hajtogatta:
- Annyira gyönyörű, szép, olyan, mint te, Sarah-m... - A hangja minduntalan elcsuklott a meghatottságtól. Megfogadta, hogy soha sem fogja bántalmazni egyszem gyermekét.
A fiúnak a Daniel nevet adták, és pár hét múlva hazamehettek. Amíg Sarah-t megfigyelésen bent tartották, Nick mellette volt, vigyázta őt, óvta minden mozdulatát, és közösen csodálták apró fiukat.
Hónapok teltek el. Hat csodálatos hónapot tölthettek el boldog házasságban, a gyermek cseperedett, pirospozsgás arca mindig mosolyra görbítette Nick száját.
Éjszaka volt. Csillagfényes, hold világította éjszaka, mely az eljövendő halál édeskés illatától volt nehéz. A család békésen aludt, Nick kivételével: aki rosszul érezte magát, a gyomra görcsbe rándult, és a szíve vadul kalapált. Két bögre kávén volt már túl, amikor meghallotta a sikolyt. Az ereiben meghűlt a vér, és egy pillanatig cselekvésre képtelenül, földbe gyökerezett lábakkal állt a konyhában. A következő sikoltásnál az adrenalin felszökött a testében, dübörögve, rohanva, elporlasztva a gátlásokat és a félelem kapuit. Elrúgta magát, szinte orra bukva rohant fel a lépcsőn, ellökve magát a falaktól, és berontott a közös szobájukba. Egy pillanatra megtorpant az ajtóban, és az arcára kiült a végtelen rettenet. A franciaágy mellett egy talpig feketébe öltözött férfi állt, felemelt jobb kezében bíbor vértől csöpögő kést tartott, és a matracon ott feküdt az asszony, akit Nick halálosan szeretett, akinek a vére megfestette a hófehér paplant, kioltott életének halovány fénye még ott lebegett felette. A betörő arcán eszelős kifejezés ült. Szemei már-már kifordultak, és szája gyilkos vigyorra húzódott. Zsebei a család ékszereitől voltak duzzadtak, nehézkesek. Nick nem habozott. Könnytől párás szemmel, dühödt és elkeseredett ordítással vetette magát a betörőre.
- Megölted! Megölted Sarah-t! - bömbölte, és a földre döntötte a gyilkost. Kezeit a férfi nyakára kulcsolta, és fojtogatni kezdte. Agyára vörös fátyol ereszkedett. Fülében ott dübörgött a vér eszelős áramlata.
A gyereksírás - sikoltás - csak nehezen hatolt el a tudatáig. Nick izmai ellazultak. A férfi felnézett, szemeiből könnyek potyogtak, és szaggatott mozdulatokkal állt föl a pillanatnyi sokkos állapotban lévő betörőről. Elindult az ajtóig, majd mikor ismét felhangzott a hisztérikus halálsikoly, rohanni kezdett. Végig a folyosón, a feltúrt szőnyegen át, és az ajtófélfába kapaszkodott, hogy a lendület ne vigye tovább. A gyerekszobában újabb feketeruhás férfi állt, kezében valami tompa végű tárgy, melyről már csöpögött a vér. A gyermek - Daniel!! - halkan, erőtlenül sírt, fogyó ereje elapasztotta a hangját. A betörő cinkosa erőtlenül tartotta a fegyvert. Maszk nélküli arcáról fájdalom sugárzott, és apró könnycseppek gurultak alá az álláig. Másik kezében pisztolyt tartott, amit most Nickre szegezett. A közeledő Nickre, akinek szíve hirtelen kiüresedett, az agyát tépték az emlékek, a gondolatok és a fájdalom. A lelke lángolt, perzselődött és emésztette a testét. A szemeiben düh és gyász egyvelege parázslott. Nyakán ér dagadozott, és ajkai vonallá préselődtek.
Lassan, vontatottan közeledett a kegyelmes betörő felé, aki továbbra is rá szegezte a pisztolyt, a kakast hátrahúzva, ujját a ravaszra helyezve.
- Ne közelítsen - suttogta. Nick nem hallott, nem látott; csak az ösztönök irányították, a kezét, a lábait.
Mikor másfél méteres közelségbe ért, lepillantott a kiságyba. A látványtól keservesen felzokogott, felordított, és dühösen vetette magát a gyerekgyilkosra. A pisztoly csöve a bal vállába nyomódott, és az égető fájdalom végigcikázott a férfi egész testén. A golyó belefúródott a húsba, és hátul kisuhant, a falba csapódott és szilánkokra robbant. Nick sírt a fájdalomtól, ködfátylán át figyelte saját kapkodó mozdulatait, ahogy kicsavarta a betörő kezéből a tárgyat, mely ellobbantotta a hat hónapos Daniel életének lángját, és halálos csapásra emelte a karját. A betörő szorosan lehunyt szemekkel várta a végső csapást. Nick válla megereszkedett, izmai ellazultak, és tekintete elhomályosult. Testéből tovaillant az erő, és a földre zuhant. Zokogva terült el, felesége nevét ismételgetve, fel-felcsukolva ejtette ki a gyermekük nevét. A betörő ezalatt talpra küzdötte magát, és kibotorkált a folyosóra, a vezetékes telefonhoz támolygott, és felemelte a kagylót. Tárcsázta a rendőrök számát, azután a falnak dőlt, és lecsúszott a földre. A ház Nick keserves zokogásától volt visszhangos.
Percekkel később a rendőrök szirénázó, villogó autói lefékeztek, és kommandósok is érkeztek. Berontottak az ajtón, feldübörögtek a lépcsőkön, és a félig ájult betörőt összevakarták a padlóról, bilincsre verték, míg a másik, a kegyelemőr pedig magától lesétált velük az autókhoz. Nick összetörve feküdt a szőnyegen, saját vérében kuporogva, könnyáztatta arccal.
Az emlékképek sokáig kísérték őt. Talán évekig is eltartott volna, ha éjszaka nem kezdődnek el a különös jelenségek.
Nick nyugtalanul forgolódott az ágyban, két réteg takaró alatt, izzadságtól nyirkos homlokkal, csatakos hajjal. Lezárt szemei mögött ott peregtek a halál éjszakájának képei. Végül felébredt, és a plafont kezdte el nézni. Arcán kétszer végigfuttatta érdes tenyerét, a hajába túrt öt ujjal és sóhajtott. Szemeibe könnyek gyűltek.
A takaró átnedvesedett. Kiemelte alóla a kezeit, amelyeket vér borított. A szíve meglódult, légzése felgyorsult. Sietve hajtogatta le magáról a takarót, melynek belső része csúszott a rengeteg vértől. Rémületében szűkölve ugrott ki az ágyból, felkattintotta a villanyt.
A vér eltűnt. Rémálom képe volt csupán. Nick hullámzó mellkassal bámulta az ágyat, azután ismét meggyűrte az arcát, majd visszafeküdt.
Az oldalára fordult, mikor megpillantotta halott felesége képét, vérrel maszatolt arcát. Megrémült, és reflexből takarta el a szemét. Magában húszig elszámolt, azután kilesett keze mögül. A jelenés eltűnt.
Már nem tudott visszaaludni. Úgy döntött, lemegy kávét inni.
Az összetört berendezési tárgyakat azóta kicserélte, a falakról letépett tapétákat újakkal fedte be, de a gyilkolás emlékeit így se tudta hiánytalanul eltüntetni. Lelépkedett a nyikorgó falépcsőkön, átvágott a nappalin, ahol kartondobozokba gyűjtve hevertek a felesége és közös gyermekük holmijai.
Nick megállt, lassú mozdulattal nézett hátra a válla fölött. Arcán ismét végiggurultak a könnycseppek, mint megannyiszor már a hónapok során, melyek elteltek az éjszaka után. Minden egyes este, rituálészerűen megnézte a játékokat, ruhákat, és önmagát próbálta velük gyógyítani. Felidézte az együtt töltött boldog időket, és a fájdalmak képeit kizárta az elméjéből.
- Daniel - suttogta, amint kinyitotta a kisfiú dobozát, előhúzta a kedvenc plüssmackóját. Nézegette, azután magához szorította, és halkan szipogott. Visszatette a játékot, még utoljára végighúzta a mackó orrának ívén a mutatóujját, majd lezárta a dobozt. A mellette lévő babaszék ringatózásba kezdett. Halk altatódal hangzott fel, mint akkor, amikor Danielt beleültették régen, hogy napi hisztijéből lenyugodhasson, és elpilledjék. Nick arca megrándult, és az elfojtott sírástól elszoruló torokkal lépett oda a hintaszékhez, megérintette, és megtorpantotta. Visszament Daniel dobozához.
Gyereksírást hallott. Lélegzete elállt; Nick fülelt, és rémülten nyitotta fel újra a kartont, egészen a mélyéig hatolt a kezével, mindent kikotort, míg végül megtalálta a bébifont. Az apró, maroknyi rádió gyerekhangon sírt, keservesen és fájdalmasan, mint azon az estén, amikor a betörők mészároltak. Nick a markába zárta a bébifont, és úgy döntött, fölmegy az emeletre, belép a gyerekszobába, és ismét összetör lelkileg.
Gyanakodva lépdelt fel a lépcsőfokokon, végigment a folyosón, és csendben benyitott a gyerekszobába. Tudta, hogy egy teremtett lélek sincs már rajta kívül ebben a házban, de mégis... Mégis, reménykedett benne, hogy egészen idáig csak álmodott, és az ágyában ott feküdt Sarah, épen, egészségesen és legfőképpen gyönyörűen. Sarkon fordult, és fél lábbal már a folyosón állt, mikor a bébifon ismét felsírt. Gyomra görcsbe rándult, és lenézett a marokrádióra. Visszafordult.
A kiságyból vér szivárgott. Tengernyi vér, pont annyi, amennyi azon az éjszakán. Nick felnyögött fájdalmában, és lassan, reszketeg lábakkal megindult a kiságy felé. Megállt felette, beletekintett, és egész testét elborította a gyász.
A gyermekágy üres volt, bár a még benne hagyott takaró csücske félre volt hajtva, és a kedvenc plüssmackó ott hevert rajta. Nick keserves sírásra fakadt, és térdre rogyott a kiságy mellett. Válla rázkódott a zokogástól, arcát a tenyerébe temette, a feleségét és gyermekét szólongatta.
Nem sokkal később megnyugodva tért vissza a saját szobájába, ezt az egész éjszakai látomást a túlzott kávéfogyasztásnak tudta be, és talán a romlott pizzának, amit a hűtőben talált.
Amint elhelyezkedett az ágyában, a nyakáig húzta a takarót, és lehunyta a sírástól duzzadt szemeit.
Hideg fuvallat süvített keresztül a szobán. Az ablak előtt egy vékony, kecses, hálóingbe öltözött nő alakja jelent meg. Nick nevét ejtette ki a száján. Nick felpillantott rá, félig felkönyökölt, és most már semleges arccal nézte valaha volt feleségét.
- Álmodsz, Nick - súgta a jelenés. - De ez attól még a valóság.
- Sarah... - Nick hangja suttogássá halkult.
- Nem a feleséged vagyok, Nick - felelte a jelenés, kezei ernyedten lógtak az oldala mellett. - Hanem angyal.
Nickben felcsapott a a hitetlenség keserű lángja.
- Angyal? - lehelte megrebbenő szempillákkal.
- A nevem Lucifer. - A jelenés mosolya halovány volt, szinte áttetsző.
- Persze. Hogyne... Megtennéd nekem, Sátán, hogy figyelmeztetsz, hogy ne igyak lefekvés előtt? - kérdezte Nick elkeseredettségből átcsapó halvány dühvel a szavaiban. A szellemalak mosolygott.
- Te különleges vagy, Nick - mondta. - Nagyon kevés olyan ember van, mint te.
- Tényleg?
- Porhüvely vagy. Méghozzá nagyon erős.
- És ez mit jelent? - Nick cinikus volt, csalódott és egyben dühös. Az érzelmek ezen egyvelege mégsem ült ki az arcára, mint a legtöbb embernél.
- Át kell nekem adnod az agyad, és a tested. - Pillanatnyi csend ereszkedett a szobára. - Igazából - folytatta Lucifer -, valószínűleg kellemetlen lesz. De szükséges.
Nick félárbocra eresztett szemhéjakkal nézett az alakra, majd szárazon így szólt:
- Jó, nézd. Ha nem bánod, akkor most inkább felébrednék.
- Mondtam. Ez a valóság. - Lucifer hangja komoly volt. - Ne félj! Ez nem kényszer. Csak, ha beleegyezel. - A Sarah alakjában tetszelgő valami leült Nick mellé az ágyra.
- Tegyük fel, hogy ez valóság - de nem az -, de tegyük fel - kezdte Nick. - Miért egyeznék bele?
- Ti, emberek, félreértetek - ejtette a nőalak a szavakat. - Sátánnak, és Ördögnek hívtok. Tudod, mit vétettem? - Nick a fejét rázta.
- Túlságosan szerettem Istent - válaszolta meg a saját kérdését Lucifer. - És Ő ezért elárult. Büntetett. Ahogy téged is.
Miért?
- Elvégre, hogy nézhette tétlenül - ütötte tovább a vasat a jelenés -, hogy betörnek hozzád, és leölik a családodat álmukban?
Nick arca megvonaglott egy pillanatra, a férfi a saját ajkát rágcsálta, küzdött az újból feltörekvő könnyekkel. Megpróbálta lenyelni őket.
- Két lehetséges válasz van - kezdett bele ismét az alak. - Vagy szadista... vagy nem érdekli. - A hangja könyörtelenné keményedett. Nick feldühödve emelte rá tekintetét, majd ismét lepillantott a földre.
- Dühös vagy - jelentette ki Lucifer. - Minden joggal vagy az. Én is az vagyok. Ezért akarom megkeresni, és felelősségre vonni. Attól, hogy Ő teremtett, még nem játszadozhat velünk. - Szavai dühösen csengtek, kongtak a szobában, minden egyes kiejtett szó újabb és újabb sebet szakított fel Nick agyongyötört lelkén.
- Ha segítek - kezdte -, vissza tudod hozni a családomat? - Apró könnycsepp gurult végig az arcán. Lucifer arca sajnálkozó kifejezést öltött.
- Sajnálom - mondta. - Nem. De majdnem olyan jó lesz.
Nick reményvesztetten nézett rá, azután ismét elfordította a tekintetét.
- Isten tette ezt veled, Nick - bizonygatta a jelenés. - Én igazságot szolgáltatok. Békét.
- Honnan tudjam, hogy nem hazudsz? - kérdezte a férfi nagyot nyelve.
- Mert a közhiedelemmel ellentétben nem szokásom - felelte a szellemalak. - Nem vagyok rászorulva.
- De másra igen. - Tekintetét Nickébe fúrta, ezzel is győzködve őt a végső kijelentésre. - Rád.
Nick Andrews egy pillanatig habozott. Pillantását körbehordozta a szobán, majd figyelme az alakon megállapodott.
- Nick, igent kell mondanod - kérlelte a jelenés. Nick szemei előtt megjelentek a mai este emlékei: ahogy a babaszék ringatózni kezd, ahogy a bébifon felsír, ahogy a kiságyból vér ömlik.
- Akkor "igen" - nézett rá végül a jelenésre. A szobában hirtelen fény gyúlt, vakító, tiszta fény, és a levegő zúgott, sípolt és vibrált. Nick testéből kifutott az erő, mégis sikerült ülve maradnia, amikor Lucifer belé szállt.
Ezentúl én irányítalak, visszhangzott végig a férfi gondolatai között Lucifer érdes hangja. Nick megrémült, és hadakozni próbált. Erőtlen szárnycsapások voltak csupán; Lucifer egyetlen apró rezdüléssel elhallgattatta a sikoltozó Nicket, és elégedetten nyújtózkodott újdonsült porhüvelyében. Az emlékek megrohanták, és Nick nyüszített a fájdalomtól.
Elég, elég, elég!!, ordította, és megpróbálta rátapasztani a szemeire a tenyerét. De Lucifer nem hagyta. Érdeklődve tanulmányozta a gazdatest memóriáját, az elméjét és annak képeit. Tettetett sajnálkozással tekintett a szánalmasan kuporgó Nick tudatára, azután fanyarul felnevetett.
Szegény, árva kis lélek, icipici Nick, gügyögte, és megcsipkedte a tudat arcát. Nick utálkozva köpött feléje, és megpróbált viaskodni vele. Gyenge ütései bolhacsípések voltak Lucifer erejéhez képest. Az arkangyal - a Fényhozó - mutatóujját az ajkai elé emelte, csendre intve a hisztérikusan küzdő Nicket, azután a tenyerével befogta a férfi tudatának száját.
Csendesebben, fiam. Így nem lehet koncentrálni, mormolta. Újabbat nyújtózott, megroppantotta a csontjait, és felöltözött.
Kiállt a teraszra, letekintett az alant elterülő, szunnyadó városra, és elégedetten csettintett a nyelvével.
Lesz mit lerombolnom, amikor Mihállyal küzdök majd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése