2014. május 26., hétfő

Feszít! Tart! Ereszt!


Jaj, nekem, jajajajaj. Még hogy utolsó bejegyzés volt az a steter, nem, dehogydehogydehogy, természetesen a véremben van a fanfic-mánia, szóval na.
Nemrég elkaptam a GoT-lázat, de sajna-bajna nem tudok sorozatokat nézni, úgyhogy maradt az olvasás. Belekezdtem GoT-ékba, és Mr. Martin magával ragadott, a szóhasználataival, a karakterek egyéniségével, és esküszöm, hogy a könyv sokkal jobban leköt, mintha végigülnék egy órát per rész.
Na szóval #1: elnézést a dizájnért, de valaki vagy valami volt olyan tetves rohadék szemétállat kedves, és visszaállította az alap sablont, úgyhogy a mostaniért nem vállalok felelősséget, még véletlenül sem, de majd lassan orvosolni fogom a problémát (könyörögni fogok valakinek segítségért).
Na szóval #2: egen, ez egy throbb fic akar lenni, még ha nem is nagyon látszódik rajta, és néha fogalmam sincs, mit shippelek rajtuk, csak sodródom a nyájjal, és nyáladzom throbbékra. Cukik együtt, de ezt a sztorit most ne kérdezzétek, miért van.:'D
Alap tudnivalók: Theon mániákusan birtokolja Robbot, és sokszor azt álmodja, jönnek Tullyék, és visszalopják tőle a nyúlbogarát.
Nem vállalok felelősséget.


− Jönnek – jelenti tárgyilagosan Theon Greyjoy, keze ónixszín kardmarkolaton, haját szél borzolja, ruháját szél tépi, tekintete kék lángokkal lobog a harci kedvtől. – Jönnek, a rohadékok. – Ajkait csorba vigyorra húzza, és mély, torokhangú morgást imitál, aztán: − Felkészülni! Jönnek a Tullyk!
− Greyjoy! – ordítja Robb Stark, tehetetlenül rúgkapál az ezüstláncok fogságában, mellette a megkötözött Grey Wind, morog és csahol és borzolja a nyakán a bundát, és éles agyarairól vér csöpög. Asha vére.
− Hallgass, és tűrd, hogy megküzdenek érted – mordul rá Theon, bár a vigyorgást egy pillanatig sem szünetelteti. Felé fordul, felé lép, felé biccent, felé legyint, aztán leguggol elé, és hosszú, vékony ujjaival megragadja az állát. Élesen félrefordítja a fejét, hogy megnézhesse a felrepedt halántékot, a vértől ragacsos fürtöket, melyeket oly sokszor tépett tulajdon kezeivel hosszú, kéjes éjszakákon, aztán egy rántással elengedi. – Ahelyett, hogy örülnél neki.
− Gerinctelen féreg vagy, Greyjoy – köpi Robb, és újra megrázza a láncait. Tully-arca most Stark-arccá torzul a gyűlölettől, a tehetetlen dühtől, és a csuklójába ezüst láncszemek marnak, vérre szomjazva harapnak a húsba, és végül vonallá préseli az ajkait.
− Feszít! – adja ki a parancsot Theon, a kardját az ég felé emelve, és a penge élén megcsillan a felkelő nap halovány fénye a felhők dunnája alatt. – Tart! Tart! TART! − ordítja teli torokból, a mellkasát vad nevetés rázza tébolyult örömében, aztán: − ERESZT! – a nyílvesszők repülő kígyók sziszegésével röppennek ki a várfalakról, és a Tully-lobogók alatt menetelő katonák felrántják pajzsaikat, hogy védekezhessenek. Sokan későn reagálnak, és tucatnyian esnek össze, torkukból vagy mellkasukból kiálló nyílvesszővel, vért hörögve, bugyborékoló ordítással.
− Feszít! Tart! Ereszt! – vezényel Theon Greyjoy, és a tekintete vadul szikrázik a nap szűrt fényében. Üvöltésébe Robb Stark dühös, elkeseredett hangja vegyül, Grey Wind felvonít a láncok szorításában, és szavára farkasok felelnek az istenerdőből, az istenerdőből, ahová Ned Stark annyiszor lépett be imádkozni.
− Tüzet! Gyújtsátok meg a rohadt vesszőket! – Theon Greyjoy fellendíti a lábát a bástya falára, rátámaszkodik a térdére, aztán a hüvelybe tűzi a kardot, majd lekapja a vállán lógó íjat. Az idegre illeszt egy nyílvesszőt, a füléig kihúzza, és az ő lövése nyitja meg a következő sortüzet.
Egy vessző átlyukasztja a Tullyk ugró pisztrángját, pontosan a szeme helyén, és tisztán hallható, ahogy Lady Catelyn elkeseredetten sikolt, és tucatnyi nyílvessző felel az égő lövésekre. Ütemes koppanások jelzik a nyílhegyek találkozását a kőfallal, a hatalmas seregen csalódott morajlás gördül végig, akár az égen a mennydörgés, és Robb ismét megpróbál talpra állni.
− Maradj már nyugton! – reccsen rá Theon, és már lendítené a kezét, hogy felpofozza, de a rászegeződő, kék szemek megakasztják a mozdulatát. Öklét végül a saját állához nyomja, aztán visszafordul, és felhúzza az íjat. Égő vesszők sziszegnek a levegőben, és a sereg kettéválik, hogy utat engedjen a faltörő kosnak.
Bumm, üvölt a hatalmas ajtó, ahogy lecsapnak a Tullyk, bumm-bumm-bumm, és Lady Catelyn parancsokat osztogat, Tarthi Brienne hangján irányítja a gigászi csoportokat, és minden szavára újabb és újabb, hosszan kitartott bumm rezegteti meg az óriási ajtót, hogy beleremegnek Winterfell falai. Szitokszavak csokrai reppennek a légbe, durva visszhangot vernek az alacsonyan függő felhők, és a katonák sisakrostélyai alól páragomolyok törnek elő a metsző hidegben. Winterfell bástyáiról sorozatosan ismétlődő nyílvesszőhullámok csapnak le, megannyi sziszegő iszonyat, és az első sorok döbbent ordítással takarodnak el a támadás elől. Theon Greyjoy hallja Lady Catelyn dühös sikoltását, Tarthi Brienne, a Szépség torokhangú parancsait, és acélon súrlódó acél üvöltését, ahogy a Winterfellt körülvevő katonák támadásba lendülnek, hogy meglephessék a Tullykat.
Robb Stark hunyorogva néz fel Theon hátára, követi annak ívét, vállainak egyenességét, a hajába túró szél útvonalát, és legszívesebben egyetlen mozdulattal lerúgná a bástyáról, ha tehetné. Fogait egyenletes csikorgatással préseli össze, mintha a saját láncszemeit morzsolhatná el vele, és Grey Wind fokozatosan erősödő, torokhangú morgásával válaszol gazdájának dühére. Az őreik ijedten néznek össze, és felordítanak, amikor a következő pillanatban az ezüstláncok szemei elpattannak, és Észak Királya talpra ugrik. Mozgása villámgyors, halálos, akár egy dühödt rémfarkasé, és a tüdejéből kipréselődik a levegő, amikor nekiütközik Theon Greyjoy hátának. Egyetlen csattanással, hang nélkül löki le a bástyáról, végtagjaik összegabalyodnak, és a világ vizezett tintapacává mosódik el. A formák egybe olvadnak, de a suhanó foltok mögött Theon még megpillantja, ahogy a Tully-katonák csontjairól lefoszlik a bőr, a hús, az izomzat, és Lady Catelyn koponyája sápadtan dereng a csuklya alatt, aztán Robb körmei a szemébe vájnak, és kioltják annak világát.

Theon Greyjoy izzadtan, kimerülten ül fel a bundatakarók óvó melege alatt, aztán lerúgja azokat, majd az arcát végigdörzsölve ellenőrzi, megvannak-e még a szemei. A mellkasa vadul hullámzik a vakrémülettől, mely még ott izzik a belsejében, a szívét dübörögtetve, akár egy ménesnyi ló, aztán oldalra pillant, és a tekintete ellágyul a halvány parázsfényben.
Robb Stark békésen fekszik a bundák alatt, két karja közé szorítva a párnát, és az arca kisimult, gondmentes, akárha még csak tizenkét éves suhanc lenne, nem pedig felnőtt férfi, tizenhat éves uralkodó.
Odanyúl, és végigsimít nyugodt arcának vonalán, végigkövetve a vonásait, aztán végigsimít az ajkain. Végül elhúzza a kezét, és az ölébe ejti.
Mindig elfelejti, hogy Robb voltaképpen az ő túsza.

1 megjegyzés: